Fény és az ember kapcsolata.
A legkorábbi időktől lenyűgözte az emberiséget a fény és a színek természete. Évszázadokig a csodák forrását jelentette az égen feltűnő szivárvány. Sokan elmélkedtek arról, vajon miért jelennek meg a színek mindig ugyanabba a sorrendben. A történelem során számtalan módon használták a fényt és a színeket terápiás célokra.

A színterápia története
A fény a naptól származik, amelynek melege és fénye minden létező egyed fennmaradásához nélkülözhetetlen. Éppen ezért a napot és a hozzá kapcsolódó isteneket minden korban mélységesen tisztelte az emberiség. Az ősi Egyiptomban a tetőpontján delelő napot Ré isten megtestesülésének tartották, a felkelő napot Hórusz sajátjának, a lenyugvót pedig Oziriszének tulajdonították. Az ősi görögöknél Apollóhoz kapcsolódik a nap, valamint Zeusz szeméhez, míg a világ másik felén, az inkák emberi alakban festették meg, sugárzó aranykoronggal az arc helyén. A maják napistene Ahau Kin volt, aki fiatal és öreg alakban egyaránt meg tudott jelenni, és úgy tartották, napkelte és napnyugta között az alvilágban utazgat, jaguár istenként. A hinduizmusban a nap "az éltető", a keresztényeknél pedig ő szimbolizálja a Szentatyát, az univerzum irányítóját, aki szeretet és fényt sugároz.

A fény és a színek első felhasználási módjai
Az archeológusok felfedezték, hogy az egyiptomiak az atlantisziakhoz hasonlóan külön gyógyító termeket tartottak fenn pazarul díszített templomaikban. Ezek a termek úgy voltak megépítve, hogy a beérkező napsugarak a színspektrumra bomlottak. A páciensek először átestek egy "színdiagnózison", majd abba a terembe kerültek, amelyik a kívánt színt sugározta.

A mágia, a színek és a gyógyítás Indiában is szoros kapcsolatban állt egymással. India egy színektől pezsgő ország. A hinduizmus az egyik legrégebbi, ma is élő vallás, több mint négyezer éves múltra tekint vissza, és ősi tanításai hozták létre a hagyományos indiai ajurvédikus (az élet ismerete) gyógyítás alapjait. A terápia során használtak ásványokat és drágaköveket, amelyeket a hét kozmikus sugár koncentrációjának tartottak. Az ajurvedikus gyógyászat mind a mai napig használ drágaköveket: az ónix az ultraviola fény megfelelője, a macskaszem az infravörösé, a rubint a vörösé, az igazgyöngy a narancssárgáé, a korall a sárgáé, a smaragd a zöldé, a topáz a kéké, a gyémánt az indigókéké, a zafír pedig a lila fényé. Ezeket a drágaköveket mindig prizmán keresztül használták, ami felerősíti valódi kozmikus színüket, mivel úgy tartották, hogy külső színük nem minden esetben azonos a kő valódi lényegével.

A klasszikus kínai gyógyászat elsősorban azokon a munkákon alapszik, amelyeket a három legendás császárnak tulajdonítanak: Fu Hs-nak, az ő nevéhez fűződik a yang és yin vonalak megalkotása; She Nung-nak, a Vörös császárnak, aki összeállította az első orvosi gyógyfűfüzetet; valamint Yi Hsiung-nak, a Sárga császárnak, aki elkészítette a nagy gyógyászati kézikönyvet, a Nei Ching-et (Az orvoslás szabályai). Ez utóbbi szerint öt típusú terápia létezett: a lélek gyógyítása, a test táplálása, gyógyszerek alkalmazása, az egész test kezelése, valamint akupunktúra és égetés. A színeket gyógynövények, ásványok és balzsamok formájában használták. A színek használata mellett a napfénykezelés (helioterápia) is bevett szokás volt a görögök és a rómaiak körében, akik a kutatások szerint elsőként jegyezték le ennek elméletét és gyakorlatát. A görög város, Heliopolisz gyógyító templomairól vált híressé, amelyeket úgy építettek, hogy a napfényt a spektrum színeire törje meg az atlantiszi és egyiptomi templomokhoz hasonlóan.

A kereszténység korának első öt évszázadában a színeket, ráolvasásokat és a különböző istenekhez való fohászokat használó gyógyászati eljárásokat pogány technikának ítélték. Így az ilyen tevékenységeket titokban végezték, melynek következtében az ősi tudás és a holisztikus gyógyászati eljárásokról szóló görög és római feljegyzések nagy része elveszett. A tizenhetedik század, a "tudományos forradalom kora" nagyobb fordulópontot jelent a tudomány történetében. A tudósok már nem azt kérdezik többé, hogy miért történnek a dolgok, hanem azt: hogyan történnek. A tizenkilencedik század közepe felé Jakob Lorber 1851-ben A napfény gyógyító ereje című könyvében újra élesztette a napfénnyel való kezelés módszerét. A könyvében szót ejt arról is, hogy a bárány vagy egészséges borjú vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por kitűnő gyógyszer a tüdő betegségei és a vérzések kezelésére. A könyv vége felé napfénykezeléseket mutat be bizonyos betegségek, például a rosszindulatú daganat ellen, valamint leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát. A napfényterápia egy másik úttörője talán a legjelentősebb, egy dán orvos volt, Niels Ryberg Finsen (1860-1904). Ő volt az első, aki tudományosan kidolgozta a fényterápiát, mesterséges fényt használva, főként szénívet. 1892-ben kezdett szénívvel dolgozni a bőrtuberkolózis (lupus vulgaris) kezelésére. Megfigyelte, hogy ez az állapot erősen romlik télen, és arra a következtetésre jutott, hogy a napfény fontos szerepet játszik ebben a betegségben. E területen végzett több éves munkája, és számos páciense csodával határos felgyógyulása eredményeképpen 1903-ban Nobel-díjat kapott, és a "fotóbiológia atyjaként" vált közismertté.

A huszadik század elején a színek vizsgálatába kezdett az okkultista, filozófus, tanár és vallási vezető Rudolf Steiner is, akinek meggyőződése volt, hogy a szín egy létező entitás, és hogy minden színnek speciális spirituális jelentősége van. Steiner azt állította, hogy a színek rendkívül fontos szerepet fognak játszani a húsznegyedik század orvostudományában. Világszerte számos tudós, professzor, biológus, fizikus és orvos foglalkozott és a mai napig rendszeres kutatások folynak a fény és színterápia alkalmazásának lehetőségeiről a minden napi gyógyászatban. A koncentrált fénysugár, ismertebb nevén a lézer, jelentős előnye a nagy teljesítmény, a gyorsaság, és az a képesség, hogy rendkívül kicsi területre is összpontosítható. E három tulajdonságnak köszönhetően előnyt jelent a sebészet valamint a szemészet és a bőrgyógyászat terén.

A terápia úttörője Mester Endre, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem professzora volt, aki elsőként használta a lágylézer fényt égési sérültek fájdalmainak csökkentésére, és a sebek gyógyulásának meggyorsítására. Bebizonyosodott, hogy a lágylézer fény lerövidíti a gyógyulási időt, és csökkenti a hegesedést. A polarizált fényterápiát dr. Fenyő Márta dolgozta ki Budapesten. Fenyő doktornő biofizikus, lézerspecialista és feltaláló. Fenyő Márta kezdetben Mester Endre professzor mellett dolgozott. Azt vizsgálta, hogy milyen hatással van a lágylézer a lábfekélyre, felfekvésre és visszérre. A kapott eredmények rendkívüliek voltak. Fenyő doktornő kísérletekbe fogott, hogy megtalálja, hogy a lézerfény melyik komponense felelős a gyógyulási folyamatért. A választ a polarizált fény jelentette. Ezek után minden forrást felhasznált, hogy bebizonyítsa elméletét. Arra a következtetésre jutott, hogy akkor a legjótékonyabb hatású a fény, ha polarizált és teljes sprektrumú. E vizsgálódása során egy egészségügyi kiállításon John Stephenson kezébe került egy kiadvány fenyő munkájáról - ennek köszönhető az ismeretségük. E két tudós kutatása vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a polarizált fény erősíti az immunrendszert, és jelentős javulást eredményez visszérbántalmak és bőrbetegségek esetén. 

Oldal: Fény és az ember
BIOPTRON-GYOGYITAS - © 2008 - 2024 - bioptron-gyogyitas.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat